31. fejezet: Újabb lehetőségek

London, édes London. Ahogy megyek a kis fekete taxival, a központban, és elhaladunk a londoni nevezetességek mellett, arra gondolok, mennyire hiányzott ez az egész.  Az emberek, a történelem, a kultúra, a piros buszok, a katonák, a lovas rendőrök. Mind, mind az otthonomhoz tartozik. Szeretek itt élni. Itt vannak a lehetőségek tárháza. Persze nem mondom azt, hogy Párizs nem tetszett, de London sokkal inkább a szívemhez nőtt.

Mikor végeztem egy fotózással, rohantam is Rachelhöz, hogy elmeséljek neki egy nagy sztorit. Ugyanis ma délelőtt, Párizsból, Mrs. Elinor felhívott, és modellállásokat ajánlott nekem. Persze Rachnek vagyok a modellje, de ha én megyek Párizsba, akkor ő is jön. És sokkal híresebb lehet, mivel Mrs. Elinor, őt is szívesen látná a munkatársai között. Kitanítaná még jobb dolgokra. És olyan híres lehet, mint a többi Elinor tanítvány.

- Nem! – tiltakozik Rachel. – Nekem itt van a stúdióm. Nem akarom elhagyni.

- Ne butáskodj már, ez egy nagyszerű lehetőség. – nyüstölöm, de nem akarja feladni magát. Sajnos a The Robbers tagjai is bejöttek a képbe.

- Helló, csajok. – köszönt minket Max. Látszik rajta, hogy nem volt kellemes napjuk, ezért Tom és Nath most boldogabb, hogy lát minket.

- Szisztok. Na, milyen volt az interjú az amcsi újsággal? – érdeklődök vidáman.

- Borzalmas. – zárja le a témát Jay, röviden.

- Oh. De legalább neki jó napja van. – mutat rám Rach. Mivel így le voltak törve, nem akartam elmondani nekik, ezért nagyon mérges lettem Rachre, hogy szóbahozta a témát.

- Miért is? – tudakolja Nathan. Fél, hogy már megint mi van.

- Semmi különös. – terelem a témát, de nem hagy nyugodni.

- Na, mondd már el! – kérlel. – Legalább azért érezzem jól magam, mert neked jó napod van.

- Jól van, kaptam Párizsba ajánlatot…

- Ez nagyszerű! – örvendeznek egyszerre a srácok. Rá nézek Rachre és bosszúsan vigyorgok rá, ami azt jelenti szavak nélkül: „Na, látod. Én meg mondtam!” Erre csak a szemét forgatja.

- De Rach nem akar velem jönni. – mondom kiskutya szemekkel, Rachel felé fordulva.

- Jól van… megyek. De mennyi időre?

- Azt nem mondta. Szerintem… örökre. – elgondolkodtam.

- Örökre? Akkor mi lesz velünk? – kérdezi Nath.

- Azt hittem te is jönnél velünk. – mondtam zavartan.

- De hát mi itt élünk és itt van az állásunk. Nem mehetünk Párizsba. Mi egy angol fiú banda vagyunk. És amúgy sem rángathatsz el mindenhova. Mi van, ha legközelebb Milánóba kapsz állást, akkor oda is menjek utánad? – néz rám kérdően.

- Csak úgy elmondom, ő nagysága! Eddig én voltam, az, aki mindenhová ment utánatok. Los Angeles, New York, most meg London. És szóltam én egy árva szót is? – vágtam vissza.

- De így most megkaptad az álmodat. Nekem köszönhetően. És amúgy sem kért senki, hogy gyere velünk. – erre felhúztam magam. A fiúk erre csak „Ú”- t mondtak, jelezvén Nathannek, hogy ezt… nem kellett volna.

- Igen? Szóval nem is akartad volna, hogy veled menjek? Neked baj, hogy itt vagyok? Hát jól van. Nem kellesz nekem Párizsba! Holnap indul a gépem, és végre megszabadulhatsz tőlem. Szabad vagy, most örülsz? – aztán a földhöz vágtam a gyűrűmet. Aztán fogtam a táskámat és haza rohantam.

Másnap egy halom bőrönd és táska volt körülöttem. Rachel úgy döntött, hogy még sem jön. Nehéz lesz a búcsú. A reptéren várnak engem Mrs. Elinor és a modelljei. Többek közt az a srác is, akibe beleütköztem a lépcsőn. Rachel és Tom visz kis a repülőtérre. Az autó már lent vár. Jay és Max segít levinni a bőröndöket. Siva inkább engem nyüstöl, és nem a bőröndjeimet.

- Nem, nem adom oda a sakk készletemet. Minek az neked? Te is tudsz venni magadnak. – morogtam rá.

- De légy szíves. Olyan jó emlékek kötnek hozzá. – könyörögött nekem.

- Engem is. A dédpapámtól kaptam.

- Aki valójában az én dédpapám is… - szomorkodott.

- Figyelj, itt van. Tessék. De csak azért, mert rokonok vagyunk. Másod vagy harmad, mit tudom én. – nevettem.

- Köszi! – örvendezett. – Te vagy a világ legjobb sokadik unokatesója! – ölelt meg. Közben már épp az ajtó felé tartott. És kihasználtam a pillanatot, hogy Jay és Max nem volt a közelben.

- Siva. – szóltam utána.

- Igen? – fordult vissza. Muszáj volt tőle kérdeznem valamit, hisz ő Nath legjobb barátja.

- Nath… jól van? – kérdeztem aggódóan.

- Jaj, Lily. – mondta sajnálkozva Siva. Közben közelebb jött hozzám. A szemembe nézett. Kicsit könnyes volt. – Ő szeret téged. És tegnap csak mérges volt, mert félt, hogy elveszít…

- És ezt most miért te mondod? Miért nem ő mondja? Mért nincs itt? – szipogtam.

- Nem tudom, hol van. Este nálunk aludt, de reggel már nem volt ott. – szomorkodott.

- Köszönök mindent kuzin. Sokat segítettél nekem. Hiányozni fogsz. – öleltem meg.

- Jaj, hát nem a világ végére mész. – nevetett. – Még úgyis találkozni fogunk.

- Jaj, kis csaj. – jött oda Jay, látván, hogy sírok. Megölelt. Aztán csatlakozott hozzánk, a szomorú társasághoz, Ed és Evelin. Meglepett, hogy eljöttek. Max, Tom és Rach is oda jöttek. Egy csoportos ölelés. Mindenki ott volt, aki számít. De aki a legjobban számít, az nem volt ott. Hiányzott, és a szívem összeszorult, mert nem volt ott. Aztán elindultunk a reptér felé. A parkolónál elbúcsúztam a legeslegjobb barátnőmtől.

- Ígérd meg, hogy írsz, hívsz, és gyakran látogatsz. – mondtam neki.

- Te is ígérd meg. – szipogta. – Szeretlek szöszi.

- Szeretlek szőrgolyó. – öleltük egymást, közben oda fordultam Tomhoz.

- Ígérd meg, hogy vigyázol rá. És soha nem hagyd el, egy percre sem, mert véged lesz. – fenyegettem viccesen, de mellette halálosan komolyan gondoltam.

- Ígérem. De gyere ám még vissza Londonba. Nélküled unalmas. – aztán oda jött hozzánk. Lassan elbúcsúztunk egymástól. Elindultam az épület felé, ahol már nem volt más, csak a várakozás a gépre és a felszállás. Sokszor visszanéztem, és láttam, ahogy integet London álompárja. Rachel és Tom, így egy egész. És annyira örülök nekik. De sajnos mellettem nincs senki…

Lassan megyek a váróterem felé. Utána egy kis busz visz ki a repülőhöz. Kábé öt méterrel messzebb rak le a géptől. Mrs. Elinor és a modellek ott várnak. Itt jártak Londonba és most gyarapodnak egy emberrel. Miközben megyek feléjük, sokszor hátranézek. Várok valakit. És félek, hogy nem jön. Ha nem jön… én örökre összetörök. Ha jön… én leszek a világ legboldogabb embere.

Lassan lépek. Mosolygok, de inkább sírnék. Aztán meghallok a távolban egy „Lily!” iáltást. Becsukom a szemem. Közben a többiek felszálltak a gépre. A munkások rakják be a csomagjaimat a gépre. Megfordulok. És mikor kinyitom a szeme nem látok mást, csak két gyönyörű kék szempárt, ami kábé egy centire van az arcomtól. Liheg és fuldokol. De mosolyog. És én is mosolygok. Izzadt keze megfogja a derekam. Magához húz, és megcsókol.

- Azt hittem, hogy már nem is jössz. – mondom megkönnyebbülve.

- Soha nem hagynám, hogy elmenj búcsú nélkül. Csak sokáig tartott mire összeszedem a bátorságom. – lihegte.

- Mire? – kérdem.

- Arra, hogy újra megkérjem a kezed. – aztán letérdel elém. Azt a gyűrűt veszi elő, amit tegnap hozzá vágtam. Az én gyűrűmet.

- Nath, meg sem kell kérdezned. Igent mondok. Nem is gondolkodok rajta. Igen! – nevettem. Aztán felhúzta az ujjamra, nagy boldogságába, és újra megölelt, megcsókolt.

- Nem állok még készen erre. – mondtam halkan.

- Tudom és nem is kérem tőled. – szipogta.

- Én nem az esküvőről beszéltem. Nathan én nem állok arra készen, hogy csak magamra gondoljak. Nem akarlak itt hagyni. – mondtam keseredetten.

- Lily, de… - tiltakozna, de én közbe szólók.

- Nincs de! Nem megyek sehova. – szólok határozottan.

- De már összepakolta. Pár méterre vagy a repülőtől. És közelebb van Párizs, mit hinnéd.

- De én nélküled nem megyek sehová. – tiltakozom. Nath elenged. Gonoszan néz rám, de nem érdekel. Leveszi az ujjamról a gyűrűt.

- Ha ez kell ahhoz, hogy megvalósítsd az álmod, hát akkor ez kell. – és eldobta a gyűrűt jó messzire, ahol senki sem találja meg.

- Ne! – kiáltottam.

- Most menj. Majd még egyszer úgyis találkozunk. – utasított.

- Te most szakítasz velem? – háborogtam.

- Ha ez kell ahhoz, hogy éld az életed, akkor igen. – mondta szomorúan.

- De…

- Lily, semmi de. Ég veled. – majd homlokon csókolt.

- Kérlek, ne tedd ezt velem. – könyörögtem. – Nem akarok élni nélküled. Tudod, hogy szenvednék. – Sírtam. Erre nevetni kezdett.

- Most komolyan bedőltél nekem? – ugratott… elegem van belőle. Kinyitotta a tenyerét, és ott volt a gyűrű.

- De, az nem, oda, le, de az, előbb… mi van? – dadogtam.

- Nyugi. Itt van. – odaadta. – Ez mind csak vicc volt. Te butus, mi is veled megyünk! – aztán egy autó közelgett felénk, hangos dudaszóval. És az kocsiból a The Robbers többi tagja és Rach szállt ki. Mindenki nevetett, a repülőn lévők meg tapsolatka. Ők is tudták.

- Úgy utállak titeket! – sírtam közben megöleltem Racht és Nathet.

- Engem ne utálj, Rachel ötlete volt. – mutatott rá.

- Csak meg akartalak leckéztetni, azért mert rám akartad volna erőszakolni Párizst. – magyarázta Rach.

- Sajnálom. – mondtam, aztán még szorosabban öleltem őket. Felszálltunk a gépre és elfoglaltuk a helyünket. Közben nyitottunk egy pezsgőt.

- Irány Párizs! – kiabáltuk mindannyian.