30. fejezet: Utazásunk Párizsba

Őszi szellő csap bele izzadt arcomba. Fekszem a füvön, egy kicsit nedves. De ettől függetlenül kellemes. Lecsukom a szemem. Hallom a falevelek zörgését, ahogy viszi őket a szél. A nyugalom átjár. Beszippantom a friss, őszi levegőt. Érzem, hogy töltődök. Szinte már majdnem teljesen lemerültem. Nehéz nyarunk volt. Hajtás gőz erővel. De még is itt vagyunk. Az őszi divathéten. És minden összeállt. A modellek (köztük én is), felkészülten pihennek itt, Párizsban. Lelkileg felkészülnek a nagyestére. Feltöltődnek. És a divattervezők, meg halálra izgulják magukat. Rachel fel-alá járkál a pázsiton és gondolkodik. Már vagy száz kőrt leírt egy kis körben a járásával, de a kétszázig nem akar megállni. Mindig el akart ide jutni. Párizsban vagyunk! Ő meg gabona köröket, szinte már alagutakat járkál a friss francia földbe.

- Jól vagy? - kérdezem aggódóan, közben egy kis idegesség is rejtőzik a hangomba.

- Persze. - mondja zavartan, mint akit éppen most ébresztettek fel a kómájából. Lassan felállok a földről és oda megyek hozzá. Nőiesen belebokszolok a vállába.

- Áú! - nyüszög. Nem mintha fájt volna neki, csak hirtelen érte. - Ezt meg miért?

- Fejezd be ezt a merengést és a túlzott hajszolást. Kész, vége van. Ez az este már csak jól sülhet el. - mondom neki, egy kicsit hegyi beszédesen.

- Örülök, hogy te ennyire optimistán látod a világot… de tudod, hogy nálam nagyobb pesszimistát nem ismersz. - mondja keményen és határozottan, ami megrémiszt.

- Rach. Ne nyüstöld magad. Lesz, ami lesz. Ha itt stresszezed magad, nem lesz jobb. - bíztatom és mosolygok. Mély levegőt vesz, és nagyjából kienged. Rám mosolyog, aztán oda pillant az Eiffel toronyra. Még jobban elmosolyodik.

- El sem hiszem, hogy itt vagyunk… Én még mindig nem tudtam elhinni, hogy mennyi mindent elértünk így ketten. Egy kis városból Londonba, aztán Párizsba. Ez fantasztikus. – álmélkodik. Aztán előveszi a táskájából a fényképezőjét. Bepózoltunk a kamerának, háttérben az Eiffel torony. Egy tökéletes kép, amin mind ketten boldogok vagyunk. Nem úgy, mint egy hete…

Egy héttel korábban:

- Nem veszed már észre, hogy milyen hisztérikus vagy?! – kiabálta Rach nekem és hozzám vágott egy Chanel táskát. Szinte már a hajamat téptem a kiabálásaitól.

- Felfognád, hogy nem egy jégszívű csaj vagyok, akit csak úgy dobálhatsz a hülye táskáiddal? – mutatom felé a gyilkos tárgyat. Rám néz, olyan, mint egy feldühödött bika. Aztán fúj egy nagyot, amivel a frufruját akarja eltüntetni a szeme elől. A sikertelen próbálkozás után, már nyugodtabban szól hozzám.

- Figyelj, Lily. Ez nekem nem megy. Túl nagy a nyomás. A varrónőim, még nem varrták meg az összes ruhát. Cheryl, a főnököm, mostanában szeret engem szívatni. És nagyon izgulok a bemutató miatt. Rengeteg híres újságíró, divatikon, tervező, modell… ez ijesztő! – mondja már sírva. Oda megyek hozzá, megölelem.

- Nem lesz semmi baj. Együtt megoldjuk. Cheryl meg azért bánt téged, mert tudja, hogy jó vagy és féltékeny rád. És ezért tönkre akar tenni. Figyelj, ne add fel. Küzdj erősen. Mutasd meg annak a fekete démonnak, hogy képes vagy rá. Mert én tudom, hogy sikerülhet. Együtt sikerülhet. – erre Rach, már sokkal jobban érezte magát. Mosolygott és letörölte a könnyeit.

A bemutató előtt:

Smink. Haj. Jegeskávé. És a ruha. Megrázom magam. Még egyszer belenézek a tükörbe. Nem vagyok tökéletes, látom a hibákat. De talán a közönséget meggyőzöm. Bevetem a csábos nézést, amit Nicole mutatott nekem, a modell tanárom és ügynököm. Elképesztő nő. Volt már szinte minden divatmárka arca, de már kiöregedett a szakmából. Legalább is ő ezt állítja.

Beállok a sorba. A többi modell mögé. Csak csacsognak, pletykának. Nem figyelnek arra, amiért most itt vannak. Rach ruháját viselem, ugyan is nem csak Rach érkezett Londonból, londoni modellek alkalmazásával. Londonból három divattervező. Egy Berlinből. Öt Párizsból. Kettő Milánóból. Három Moszkvából. Egy Barcelonából. Egy Prágából. Egy Budapestről és egy Varsóból. Helsinkiből és Oslóból csak kritikusok jöttek. A többi Európai országokat nem igazán izgatta ez a nagyszerű divat esemény.

Rach ruhája elképesztő. Egybe ruha. Lila és fodros a szoknyarész alja. A derekán van egy öv. Egy világoskék bőrdzsekit kaptam hozzá, amin apró sárga virágok vannak. Jól néz ki. Bár a cipő nem a legjobb. Ha húsz centi nincs, akkor egy sem. Neon piros és csak a bokámat fogja egy pánt. Még a lábfej része is magas, nem csak a sarka. Ha ebben végig megyek a kifutón, akkor Rachtől kapok egy finom francia csokit. Tudja, hogy mi a gyengém.

A zene megszólal. Gyomromban pici pillangók kezdenek el repkedni. Megindul a sor. Az előttem levő lány, hosszú, derékig érő barnahajával és Persy Human ruhájával megy ki a kifutóra. Fényképezőgépek kattognak, villannak a vakuk. A lány kiér a színpadvégéig. Hasonló cipő van rajta, mint rajta. Mikor visszafelé jön, megbotlik a saját lábában. Így most már még jobban izgulok. Ha az első felvonulásunk lemegy, utána a többi két ruhát már könnyebb lesz megmutatni a közönségnek.

A fények rám világítanak. Torkomba gombóc nőtt. Az emberek szemei rám néznek. Bámulnak és várják a csodát. Lassan emelem a lábam. Elkezdek lépkedni. És amitől annyira féltem, a cipőtől, egész jó. Kényelmes benne és meg tudom tartani az egyensúlyom. Mivel már a lépés könnyű, rá nézek csábos mosollyal a kritikusokra és az újságírókra. Tovább megyek. A színpadvégén megállok, körbe nézek. És akkor észreveszek valakit a sorok között. Az izgulásom elmúlt és most már csak a szívem ver hevesen. Hát mégis eljött! Úgy, volt, hogy koncertjük lesz. És nem tud itt lenni velem. Fájt, de beletörődtem. És most még is itt van. Rám néz és mosolyog és tapsol. Rám néz és azzal a mosollyal néz rám, amit úgy imádok. Nathan itt van. És drukkol nekem. Én meg csak boldogabb vagyok. Lassan megfordulok. A kritikusok arca elégedett. Rach jó munkát végzett. De még nincs vége…

Az est végén:

Rachel a legjobb londoni divattervező és egyben a legfiatalabb is. Ezt mondták a kritikusok. Számos híres francia divattervező gratulált neki. És persze híres modellek engem sem hagytak ki a gratulációból. Sőt kaptam egy olyan felkérést, ami visszautasíthatatlan. Lehet, hogy kapok majd egy kisebb film szerepet a Mindhalálig te vagy a végzetembe, amibe rengeteg híres színész játszik.

De a legjobb a napba, az ünneplő buli volt. Párizsi Hilton hotel tetőteraszán volt egy kisebb összejövetel a londoni és a párizsi modellek és divattervezők között. A medence szélén pezsgőt iszogattunk. Sajnos egy kicsit többet ittunk a kelleténél és Nath sem volt ott, hogy kijózanítson. 

Rachel olyan őrültségeket csináltunk, hogy például az asztaltetején, mezítláb táncoltunk. Még jó, hogy nem voltak ott újságírók. De viszont a reggel érdekesen kezdődött. Egy idegen hotelszobában keltem fel, egy zuhanyfülkében. Rach nem volt sehol. Amikor kimentem a fürdőből egy csapat másnapos párizsi modell volt ott, akik nem hiszen, hogy ilyen állapotban tudtak angolul. Kiléptem a folyosóra. Nem volt rajtam a cipőm, így még a szőnyeg is hideg volt. Megkerestem a szobánkat. Rach nem volt sehol. Felmentem a tetőre. A lépcsőn szerencsémre egy helyes srácban szó szerint elbotlottam.

- Oh, bocsi! – láttam a srácon, hogy eléggé meg van lepődve. Ő is jól ki volt ütve és látszott rajta, hogy nem így tervezte volna az estéjét.

- Semmi baj. Hány óra van? – kérdezi aggóda. Közben megpróbált óvatosan feltápászkodni a lépcsőről.

- Fél kilenc. – az idő engem is meglepett, mert annyira fájt a fejem, hogy nem tudtam arra gondolni mennyi az idő.

- A francba. – morgott a srác. – Amúgy te hova indultál? – kérdezi kíváncsian.

- A barátnőmet keresem. Hosszú barna haj. Fekete miniszoknya és egy fehér selyem ing. Egy kis hajpánt volt a hajába. – mondtam, hátha látta.

- Fent van a tetőn. Az előbb lépett át rajtam. – mutatott az ajtó felé.

- Huh, köszi. Életmentő vagy! – mondtam hálálkodva a srácnak. Erre mosolygott. Elindultam az ajtó felé.

- Emlékszem rád. Fantasztikusan néztél ki abban az óceán kék koktél ruhában. – szólt utánam.

- Köszönöm. – mosolyogtam. – Én is emlékszem rád. Mrs. Elinor párizsi modell tanítvány vagy. Tetszett Mrs. Elinor ruhája. Mondd neki, hogy üdvözlöm. Tegnap egy jót beszélgettem vele. – nevettem, ahogy beugrottak az emlékek. Mrs. Elinor egy bámulatos hölgy. Remek ízléssel és baromi jó humorérzékkel.

- Oh, igen. Az öreglány nagyon jó fej. Majd mondom neki. – nevetett. Mikor kiértem a tetőre, Rach ott állt a korlátnál. Eléggé meggyötört és másnapos arca volt, neki is. Oda futott hozzám.

- Lily! – ölelt át. – Annyira aggódtam érted!

- Én is érted, azt hittem, hogy elraboltak. – nyugodtam meg.

- Nyugi megvagyok. És te is. Huh, ez így már sokkal jobb. Micsoda éjszaka volt ez… - nevetett Rach. Én csak halkan bólogattam, hiszen a fejem még mindig fájt.