24. fejezet: A kis hamis

- Nathan! – kiáltottam után. Nem vett észre a nagy tömegben.

- Lily. – vett észre. – Hát te? – kérdezte. Hiszen nem számított rá, hogy pont egy rádiós felvételen fogom megkeresni. Bár együtt lakunk, még sem tudtam találkozni vele. Állandóan mennie kellett.

- Ezt nézd! – mutattam a telefonom. Elolvasta az üzenetet.

- Életben van?

- Nem biztos…  de valószínűleg. – mondtam izgatottan.

- És ki ez a „T”? – kérdezte. Meg volt egy kicsit ijedve.

- Toby. – vágtam rá. Este vagy ötvenszer átolvastam az üzenetet és próbáltam rá jönni a dologra.

- Értem. Lily, írnod kéne neki vissza egy üzenetet. – utasított.

- De nincs itt száma. Akkor hogy? – aggódtam.

- Akkor várj egy kicsit, míg újra ír.

- Nathan, négy évig vártam rá és rád. Én nem akarok már várni. – szipogtam.

- Sajnálom. – mondta, miközben megölelt. Erre vártam már négy éve. Hogy amikor baj van, vagy nem vagyok jól, csak odajöjjön hozzám és megöleljen. – Majd minden rendben lesz. – nyugtatott.

- Félek. – vallottam be.

- Nem kell, amíg itt vagyok veled, nem kell. – aztán megcsókolt.

- Örülök, hogy itt vagy nekem. – mondtam, miközben elengedett. Rám mosolygott. Aztán újra hívták, hogy menjen.

- Mennem kell. – mondta sajnálkozva.

- Tudom. – mosolyogtam. Aztán elváltunk egymástól. Beültem egyedül egy kávézóba. Pont a központban, így a nagy ablakokból jól láttam London nevezetességeit. Elgondolkodtam. Mi lenne ha… és mi lenne ha… Nem jutott semmi értelmes eszembe. Aztán megcsörrent a telefonom. SMS volt.

„ Hiányzik neked? Akkor keresd meg. Forró nyomon jársz, de nem annyira forró, mint a kávéd. – T”

Ijedten végig néztem a kávézóba. Minden embert körültekingettem, hogy éppen ki telefonál. De nem tudtam megállapítani. Megijedtem. Valaki figyel engem.

„Igen, figyellek. Félhetsz is. De így előrébb nem fogsz jutni. Forró nyom kell? Nézd meg a London Eye-t. – T” Jött még egy SMS.  Az asztalra leraktam a kávé pénzét is kirohantam az épületből. Közel volt a London Eye így kevesebbet kellett futnom. Hatalmas nagy tömeg állt sorba, hogy mindenki felülhessen rá. Átvergődtem magam rajta.  Valami jelet kerestem. Ami közelebb vezet Rachez. Találtam is egy nyomot. De nem volt olyan biztató. Egy karkötő volt egy padra rakva. Az a karkötő, amit még tőlem kapott négy évvel ezelőtti karácsonykor. Közelebb mentem és láttam egy kis cetlit mellette.

„Eddig jó nyomon, vagy ha kell, egy pontos idő keresd fel mi neked időt, irányt mutat pontban, három kor. - T” Az órámra néztem és láttam mindjárt három óra. Körbenéztem s kicsit távolabb megláttam a Big-bent. Azonnal arra vettem az irányt. Amint az óra előtt álltam újabb cetli várt.

„Nagyszerű vedd az irányt, felfele ha látni akarod még azt, akit szeretsz! –T” Megremegtem-e sorok láttán így habozás nélkül felmentem az óra szerkezetbe. Halottam a kerekek csattogását, és még az emberek hangját is. Egy fénylő dolgot láttam. Reméltem már az utolsó nyom. Ismét egy cetli fogadott.

„Eltévedtél talán? Jobb, ha a stúdióba mész még mielőtt mindennek vége lenne. – T.” Sikerült kisietnem az épületből s fiúk rádió fellépésük felé rohantam. A lift nem működött. Így a lépcsőn rohantam fel a 10. emeletre. Ott megdöbbentő látvány fogadott.

Egy fekete ruhába öltözött férfi késsel a kezében tartott befelé a stúdió szobába. Erre nem tudtam mást tenni elkiáltottam magam.

- Ne! – Erre a férfi megfordult és az arcát felismertem. Mason volt.

- Mason. - sikítottam. Aztán utána rohantam. Rá vetettem magam hátulról, ő meg a pehelysúlyom alatt összerogyott. A srácok kijöttek a stúdióból és megnézték, hogy mi a fene folyik ott kint.

- Miért akartál bemenni egy késsel? - kérdeztem miközben még mindig rajta feküdtem és leszorítottam a földhöz.

- Meg akartam ölni őt. - mutatott Nathanre.

- De miért? - tudakoltam.

- Mert elvett téged tőlem. - vágta rá.

- És miért hagytál üzeneteket nekem?

- Milyen üzenetet? - avatkozott közbe Nath.

- Cetliket hagyott valaki nekem a London Eye-nál meg a Big Bennél. - magyaráztam.

- De az nem én voltam! - nyöszörögte Mason. - Minek vezesselek rá arra, hogy itt vagyok és meg akarom ölni a pasidat?  Az a lényeg, hogy ne lásson senki. Még ő sem. - mondta.

- Akkor ki volt? - kérdezte elgondolkodva Jay.

- Nem tudom. Egy olyas valaki, aki tudja, hol van Rach. Sőt szinte mindent tud rólunk. Hát persze itt van Rach karkötője. Mason azt honnan szerezte volna. A cetliket valaki más hagyta, az a bizonyos "T". - mutattam a karkötőt miközben felálltam Masonről. - Mason, figyelj. Ő a volt barátom, akit most is nagyon szeretek. És én vele akarok lenni. Veled is jó volt, de őt jobban szeretem. Biztos találsz majd magadnak egy másik lányt, aki a te éveidben mozog. - veregettem meg a vállát.

- Igazad van. Sajnálom haver. - aztán odanyújtotta Mason Nathannek a kezét.

- Semmi baj? De várj ti lefeküdtetek? - kérdezte idegesen. 
- Te mondtad múltkor, hogy ebben a négy évben nem volt köztünk semmi, szóval ez nem rád tartozik. - vágtam vissza. Nathan erre csak egy szemforgatást egy gúnyos arcot vágott.

- Fejezzétek be. Most fontosabb dolgunk is van. Valaki tudja, hol van Rach és tudja, mit csinálunk. Akkor itt Londonban kell lennie, nem? – fejtette ki Tom. Erre a szavakra a telefonom, mint egy válaszként megcsörrent. Rachel hívott. Megrémültem.

- Rachel az. – mondtam mire mindenki meglepődött majd felvettem. – Tessék?

- Hello, Lily. – szólt egy érdes férfihang.

- Ki az? Mi tettél Rachel?

- Oh, a kisbarátnőd jól van. A nevem pedig nem érdekes hívj csak Mr. T-nek.

- Adja őt vissza! – kiáltottam bele a telefonba miközben körbe néztem az épületben.

- Hiába nézel, körbe nem találsz meg. – vér is megfagyott bennem valaki figyel minket. – Én, látlak, de te sosem fogsz. Kell a kisbarátnőd? Gyere érte. – majd egy ismerős hangot hallottam.

- Lily, ne gyere… Jól vagyok. Nem lesz baj. – hangja fájdalmas volt. De tudtam még él és nem sokára minden csak jobb lehet.

- Ha látni akarod, ma este teljesen egyedül gyere el az Orchar Streetre. És az egyik épületben megtalálod, még mi előtt kigyullad. – majd a telefont kapcsolat megszakadt…