Este álmomban ő róla álmodtam. Nem, nem Masonről. Ha nem a régi „Ő”-ről. Nathanről. Ellőttem állt. Este volt. Szeme megcsillant az utcai lámpa fényébe. Máshogy nézett ki, mint négy évvel ezelőtt. Rövidebb haj. Magasabb, izmosabb. Borostásabb. Férfiasabb. Már nem egy kis suhanc.
Közelebb jött hozzám. Megfogta a kezem és azt a szívére tette. Jelezve, hogy még mindig szeret. Aztán felkeltem. Párnám vizes volt. Vagy az izzadságtól, vagy az álmom közben kicsorduló könnyektől.
Kimentem a konyhába inni vizet. Aztán észrevettem a szemetesbe a széttépet újságot. Kivettem. Összerakosgattam a darabjait. Láttam őt. Olyasmi volt, mint az álmomba. Koncertjük lesz Londonba. Holnap. Nyolc órakor.
- Biztos vagy benne? – futott utánam Evelin.
- Holt biztos. – törtem utat közben a rajongók hada között.
- VIP jegyet vettél? Vagy, hogy a francba akarsz bejutni hozzájuk? – tudakolta miközben már majdnem megfulladt a sietségtől, de én még bírtam.
- Hát persze. Kinek gondolsz te engem?
- Ez költői kérdés? Amúgy büszke vagyok rád. – nevetett.
- Hölgyeim, a belépőjüket. – állított meg egy nagydarab őr.
- Tessék. – nyújtottam.
- Igazolvány?
- Az is itt van. – mutattam.
- Mehetnek. – mondta unottan. A folyosó végére tartottam. Ki volt írva minden ajtóra valaki. Tom, Jay, Siva, Max és Nathan. Nem is tudtam, hogy ilyen körökben mozognak, hogy külön öltöző kell nekik. Bekopogtam az utolsó ajtóba. Az újságban említett kis fiúból férfivá érett pasi állt ott előttem.
- Segíthetek valamibe? – mosolygott rám, mintha egy buta rajongó lennék. Látta rajtam, hogy meg vagyok lepődve, ezért nem értette a dolgot.
- Már meg sem ismersz? – hervadt le a mosolyom.
- Lily… - jött rá. Az ő mosolya is lefagyott. – Ez váratlanul ért.
- Hidd el, a négy év során engem is sok minden váratlanul ért. – vágtam vissza.
- Én kerestelek otthon. – mentegetőzött.
- Négy év után? Mikor már más valakid van? Miért keresnél te akkor? Hogy közöld velem, le vagy koptatva? – mondtam gúnyosan.
- Ne itt beszéljük meg. Evelin meg tud várni ott kint is. – biccentett neki. Sosem szimpatizált vele. Ezek után sem fog.
- Meg változtál. Más lettél… - mondtam.
- Jó vagy rossz? – kérdezte.
- Egyik sem. Inkább furcsa. Férfi. – nevettem. Persze igazából nagyon ideges voltam.
- Te meg nő. Magasabb, vékonyabb, csinosabb és szebb. – mondta álmélkodva. – mint egy igazi modell. – vallotta be.
- Tudsz róla? – kérdeztem.
- Nem élek barlangba. – viccelődött.
- Ahogy én sem. Holly? – kérdeztem rá.
- Igen… Holly csak egy kisebb románc volt. Semmi különös. Most Bridgite van.
- Bridgite. Egyre jobb. – gúnyolódtam.
- Miért érdekel téged?
- Mert tudtommal még nem szakítottunk… - vontam vállat.
- Miért, te azt hiszed, hogy mi még mindig járunk? – nevetett.
- Sosem voltál az, az egyenes ember, aki pontot tesz valaminek is a végére. – vágtam vissza gúnymosollyal.
- Lily...
- Jó volt játszani az érzésimmel? Én is megvagyok. A te kis játékaid. Győzni és győzni akarsz. Azt hittem, ha én és te együtt, annál is nincs is jobb. De van egy másik oldalad, amiről nem tudtam. Lehet, hogy voltak olyan szavak tőled, amik nem is voltak igazak. Ha nem csókolsz meg és nem mentesz meg akkor, ott, akkor most boldogabb lennék.
- Sajnálom… - sajnálkozott.
- Sajnálhatod is. – aztán becsaptam az ajtót. Ott kint a The Robbers többi tagja álltak az ajtó előtt.
- Jó volt a műsor? – kérdeztem gúnyosan, miközben mentem ki a folyosóról.
- Ránk miért haragszol? – kérdezte Max.
- Mert mikor kellett volna, hogy a barátaim legyetek, akkor nem voltatok azok. – fordultam vissza. És a szemükbe mondtam az igazságot. Közben hallottam, hogy Nathan odabentről szinte az összes berendezést széttöri, idegességében.
- Ez nem igaz. Egy rengetegszer hívtunk. SMS-t küldtünk. – mondta Jay.
- Tessék? De én egyet sem kaptam meg…
- Levelet is küldtünk. – tette hozzá Siva.
- De én ebből semmit sem láttam… - nem értettem a helyzetet. Elgondolkodtam.
- Lehet, hogy valaki kitörölte az üzeneteket, a levelet meg kivették a postaládátokból. – tette hozzá Tom.
- Te! – néztem feléje. – Hogy tehetted vele?
- Mi? – nézett rám érthetetlenül Tom.
- Rachel. Miattad lehet, hogy meghalt! Mer nem voltál ott vele. Nem írtál neki. Ő meg elment a zakkant barátjával, aki lehet, hogy megölte. – azt lehet mondani, hogy Tom ezek hallatán összeesett.
- De én hívtam, küldtem levelet, e-mailt. Mindent. – nem értette most már ő sem.
- Toby… eltitkolta. Nem akarta, hogy te és Rach… Ezért vette el az én leveleimet is meg a többit. – jöttem rá a dologra.
- Meghalt? – hitetlenkedett Tom.
- Nem tudom. De már négy éve nem tudok róla semmit. – öleltem meg Tomot. Közben ő az én vállamra én meg az övére sírtam. Aztán a többiek is egy csoportöleléssel mutatták ki sajnálatukat és szeretetüket. Rájöttem, hogy rájuk számíthatok. Közben Nathan is kijött az öltözőből. Kiszedett a srácok közül. Berángatott a szétzúzott öltözőbe.
- Szeretlek. – mondta. Válaszolni akartam, de befogta a szám. – Most én beszélek. – bólintottam egyet. – Nincs köztem és Bridgite között semmi, sem Holly között. Csak egy vigasz barátnők voltak. Sosem érnek a nyomodba. Én csak azt az üres űrt akartam betölteni a szívembe, amit te hagytál. Sajnálom, hogy nem tudtam hazajönni. De minden olyan gyorsan történt. Leszerződtünk egy másik stúdiónál Los Angelesbe. Nem mehettünk haza. Messze voltunk. Ment a munka gőzerővel. Tudod, hogy megy ez. Frissében több a lemez eladás. Hidd el, nekem sem tetszett ez az egész. Veled akartam lenni. Meg hát a családommal. Fájt és nagyon hiányoztál. És, hogy miért nem hívtalak? Mit mondhattam volna? Annyi távollét után? Aztán pár hete haza tudtam menni. Találkoztam a szüleiddel. Elmesélték a történteket. De Tomnak és a többieknek nem meséltem el Racht. Nem akartam, hogy Tom rosszul legyen. Mostanában valamiért nem olyan jó az egészsége. – aggódott. – ezt is el akartam mondani a telefonba. De telefonon beszélni veled, nem olyan jó. Találkozni akartam veled. De nem kényszeríthettelek volna rá, hogy gyere L.A.-ba. Láttam cikkeket mostanában, hogy egy híres orvossal vagy. Valami Masonnal. – erre elnevettem magam. – Fájt. És rájöttem, hogy neked a sok hülyepletyka mennyire fájhatott. Azt hittem ez is az. De láttalak titeket itt Londonba. A főtéren. Összeölelkezve.
- Miért voltál itt?
- Miattad. Érted jöttem. Előtte voltam otthon és éreztem, hogy szükséged van rám. Akárcsak nekem is rád.
- Miért van szükséged rám? – kérdeztem.
- Mert szeretlek. – vallotta be. Aztán közelebb hajolt. Meg akart csókolni. Eltoltam az arcát előlem.
- Nem. – mondtam. Rá néztem, aztán a tükörben megpillantottam magam. Ahogy Nathan mellett álltam észrevettem, hogy milyen jó párost is alkotunk. Külsőre. De belsőleg… Hasonlítunk, de lehet, hogy már nem tudnám úgy szeretni, ezért muszáj volt megcsókolnom, hogy milyen érzés újra ez. Mit érzek még ennyi év után. Megcsókoltam. Ő is vissza. Hogy milyen érzés volt? Még jobb, mint máskor. Szenvedélyesebb. Ennyi év után… még most sem múlott el a tűz. Sőt, csak nagyobb lett. És több percig el sem engedtük egymást.
- Nathan, kezdünk! – szólt be a menedzserük.
- Pillanat. – kiáltotta vissza. – Itt maradsz? Még úgy sem láttál minket…
- Hát persze. Sok sikert. – aztán még egy csókot nyomtam a szájára.
- Ha te itt vagy, minden jobb lesz. – mondta, aztán kiment az öltözőből, én meg utána.
- Na? – nézett rám Evelin.
- Te ismersz egy olyan nevű valakit, hogy Mason? Mert én csak olyat ismerek, hogy Nathan. – nevettem.
- Ez rímelt. – viccelődött Evelin.
A koncert remek volt. Bámulatosan nyomták a srácok. Utána meghívtak minket a londoni házukba. Itt vettek egyet, mert most itt fognak többet munkálkodni az új lemezen. Szóval ez azt jelenti, hogy a Nathan és Lily páros újra egymásra talált, ahogy ő is mondta: „Majd nem elvesztettük egymást, de a sors újra összehozott minket. Ez lehet, hogy a jövőben is így lesz. „ Igaza volt. Neki mindig igaza van… És az életem kezdett a rendes kerékvágásba vágni, csak egy valaki hiányzott.
„Tudom, hol van a kis barátnőd! – T” – kaptam egy üzenetet az nap este, a koncert után. A telefont is leejtettem félelmembe. Rachel életben van…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése