Nem látom a csillagokat. A hold eltűnik a magányos, sötét felhők mögött. Egy kisebb szellő simogatja arcom, miközben egy könnycsepp gördül le az állam végéig. Ő letörli azt és gyengéden megcsókol. A csókot viszonzom, megnyugtatván, hogy nincs semmi bajom, csak azért sírok, mert boldog vagyok. Mert vele lehetek, és együtt vagyunk boldogok. Hiányoznak a régi idők. Mikor még nem volt ennyi problémánk. Mikor csak csipkelődtünk egymással. De ez a helyzet, hogy most itt fekszek a karjaiban, a házunk kertjében, egy kis pokrócón. Csak egy gyertya fénye világít be minket. A többi világosság csak a sötét égbolt. Ez e helyzet sokkal jobb. Érzem, hogy biztonságba vagyok. Ahogy meleg és szoros ölelése körbefonja derekam, és a fejemet a szívénél pihentetem. Egy lélegzete, egy szívdobbanása, megnyugtat. Mert tudom, hogy velem van. Itt van. Él és virul. És én is vele együtt. Mély levegőt veszek, beszippantom a pólójáról áradó illatot, ami az ő illata. Megnyugtat ez. Nem gondolok másra, csak kettőnkre. De aztán eszembe jutnak a pár nappal ez előtti események. És Ed. Hogy mennyire szerettem és ő is engem. De ezt gyorsan ki kell vernem a fejemből, mert álmaim férfija szorít most magához. Eddel való kapcsolatom csak egy tapasztalatszerzés volt, talán. És ráébresztett arra, hogy ezt a fiút sokkal jobban szeretem, akinek gyönyörű kék szemébe belevilágít a lassan előtűnő holdsugár. Édes mosolyát felém küldi. Rám néz, és újra megcsókol. Miért is kéne ennek vége lennie? Miért nem jó ez így? Miért nem tarthatna ez örökké? Miért nem lehetnénk örökké egymáséi? Talán mert a szerelem múlik. akár milyen erős is a kezdetén. Ez a szerelem is egyszer elmúlik. És mi már nagyon régóta együtt vagyunk. Mi van, ha nem ő lesz a férjem? A gyermekeim apja? Én csak is őt tudnám elképzelni. De ha a sors közbe lép és ezt megakadályozza, és magányosan halok meg… nekem végem. De nem szabad semmi rosszra gondolni. Előre tervezgetni. Inkább ki akarom élvezni a jelent. A boldog jelent. Ahol együtt vagyunk…
- Min gondolkozol? – kérdezte. Nem tudtam mit válaszoljak.
- Rólunk. – válaszoltam röviden.
- Én is. – mondta nyugtalan hangon.
- Mi a baj? – aggódtam.
- Félek. – egy kis szünetet tartott. – A jövőtől. – vallotta be.
- Én is félek. – mondtam és még jobban hozzá bújtam, ő meg erősebben szorított.
- De rájöttem, hogy nem kell. – folytatta. – Hiszen most is itt vagyunk együtt. Majd nem elvesztettük egymást, de a sors újra összehozott minket. Ez lehet, hogy a jövőben is így lesz.
- Gondolod? – kérdeztem. Mert én nem igazán voltam ebbe biztos.
- Igen. Lily, lehetne azt is mondani, mi egymásnak vagyunk teremtve. – mosolygott rám.
- Remélem, igazad van. – mosolyogtam vissza.
- Neked sosem hazudnék. – mondta, majd megcsókolt. Eltelt kábé fél óra, aztán eszembe jutott egy fájdalmas dolog.
- Nathan, mi lesz velem, mikor te elmész turnézni?
- Jössz velünk. – mondta nyugtatóan.
- Nem hiszem, hogy a szüleim engednék. Be kell fejeznem a gimnáziumot.
- Ezt el is felejtettem. De én viszont nem megyek el nélküled.
- Ez butaság. Nem akarom megakadályozni a jövődet. Egyszer még nagyon híres leszel és nekem fogod megköszönni, hogy elengedtelek. – mondtam, hogy egy kicsit megnyugodjon.
- Holnap indulunk. – nyöszörögte.
- Tessék?! – nem akartam hinni a fülemnek.
- Sajnálom. – sajnálkozott.
- És ezt miért nem tudtad volna mondani? – vitatkoztam.
- Azt hittem te is jössz. És akkor azt hittem, hogy ezt Tommal megbeszéltétek.
- Tommal az óta nem beszéltem mióta összejöttek Rachel. Szegény Rach. Most nagyon boldog. És őt is itt hagyja a barátja. – hangsúlyoztam az utolsó mondatot. Sosem szokott sírni, de most megkönnyezett. Letöröltem a könnycseppeket az arcáról.
- Ez az utolsó éjszakánk. – mondta, aztán megcsókolt.
Reggel együtt ébredtünk. A szobám ablakán a reggeli napsugár vert utat magának a redőnyöm kis rácsain. Kócos és kispárna-ráncos fejét a vállamra tette. Öleltük egymást.
- Muszáj mennem, készülődni. Pakolnom kell. – mondta bánatosan, aztán odahajolt hozzám és egy utolsó reggeli csókot nyomott az arcomra. Még egy pár percet tétlenkedtem az ágyba aztán felkeltem. Suliba kellett mennem. Már vége volt a téli szünetnek. A karácsony nem volt valami jó. Hiszen hiányzott a hó, ami igazivá teszi ezt az ünnepet. De ebben a városban 1956 óta nem volt egy centi hó sem. Pech. Mindig is imádtam szánkózni, hóembert építeni. Szerettem mikor heccből Nath belevágott egy hókupacba.
- Mi lesz velünk? – kérdezte költőien Rach.
- Semmi, éljük tovább az életünket… - mondtam miközben a szokásos pocsék ebédemet kotorgáltam.
- Nathan elbúcsúzott tőled?
- Nem, miért?
- Nem? Pedig délben indulnak. – mutatott az órára. Tíz perc múlva dél.
- persze ez rávall, utál búcsúzkodni. Mondd meg a dirinek, hogy megbetegedtem! – utasítottam Rachnek, aztán már rohantam is ki az ebédlőből. Nem hiába a reggeli futásoknak, tudtam, hogy egyszer majd kell az életemért futnom. Teljes erőmből rohantam a buszpálya udvar felé. Messziről megpillantottam egy nagy fekete turné buszt, amire rá volt írva „The Robbers” és ott volt az arcképük.
- Nathan! – kiáltottam messziről. Észrevett. Felém fordult. Először nem kapcsolt, csak akkor mikor szorosan átöleltem. Felemelt és úgy csókolt meg. Utoljára.
- Sajnálom. Tudod, hogy utálok búcsúzkodni. – mentegetőzött.
- Nem érdekes. –zártam le a témát és újra megcsókoltam.
- Hiányozni fogsz. – mondta.
- Te is nekem. Vigyázz magadra és nem jöjj össze egyik rajongóddal sem. – viccelődtem.
- Megígérem. – aztán még egyszer megcsókolt.
- Ne felejts el. Emlékezz rám. – mondtam, ő bólintott. Az eső eleredt. Úgy éreztem magam, mint egy romantikus filmben. Közben betették a bőröndjeiket a buszba. Nathan szállt fel utoljára a buszra, mert még odajött hozzám. Megölelt.
- Szeretlek. – suttogta.
- Szeretlek. – súgtam én is. – Örökké.
- Örökké. – aztán mennie kellett. Még az ablakból küldött egy utolsó lég puszit. De az eső csak nem akart elállni. Integetett miközben ment el a busz, én is integettem. Sírtam. De nem akartam, hogy lássa. Szóval mikor végleg eltűnt a busz az esőben leültem a földre és ott sírtam. Térdemet felhúztam és a fejemet lehajtottam. Elment, itt hagyott…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése